Kedves Őboldogságai, Eminenciák, Excellenciák, testvérek és nővérek!

Az egyház ma folytatja a családdal foglalkozó rendkívüli szinódus összehívásával – és nyilvánvalóan már sokkal korábban is – elkezdett párbeszédet, hogy kiértékelje és megvitassa a munkadokumentum (Instrumentum laboris) szövegét, amelyet a szinódusi beszámoló (Relatio Synodi), valamint a püspöki konferenciáktól és az arra jogosult szervezetektől kapott válaszok alapján állítottak össze.

A szinódus, jól tudjuk, azt jelenti, hogy együtt haladunk, a kollegialitás és a szinodalitás szellemében, bátran magunkévá téve a parrésziát [a nyílt beszédet], az apostoli és tanbeli buzgóságot, a bölcsességet, az őszinteséget, és mindig szemünk előtt tartva az egyház és a családok javát, valamint a suprema lexet [a legfőbb törvényt], a salus animarumot [a lelkek üdvösségét] (vö. CIC 1752. kánon).

Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a szinódus nem konferencia vagy „társalgó”, nem parlament vagy szenátus, ahol egyezséget köt az ember. A szinódus ehelyett az egyház valóságának egyik kifejeződése, vagyis az egyházról van szó, amely együtt halad, hogy a hit szemével és Isten szívével értelmezze a valóságot; az egyházról van szó, amely a hitletéteményhez való hűségről kérdezi önmagát, hiszen számára a hitletétemény nem megtekintendő s nem is csak megőrzendő múzeumot jelent, hanem olyan élő forrást, amelyből az egyház csillapítja szomját, hogy felfrissítse és megvilágosítsa az élet letéteményét.

A szinódus szükségszerűen az egyház ölén és Isten szent népén belül mozog, melynek pásztoraiként, vagyis szolgáiként részei vagyunk.

Továbbá a szinódus védett tér is, ahol az egyház megtapasztalja a Szentlélek működését. A szinóduson a Lélek szól az összes olyan személy nyelvén keresztül, akik engedik vezetni magukat Istentől, aki mindig meglepetést okoz, Istentől, aki feltárja a kicsinyeknek azt, amit elrejt a bölcsek és okosak elől, Istentől, aki az emberért teremtette a törvényt és a szombatot, és nem megfordítva, Istentől, aki otthagyja a kilencvenkilenc bárányt, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet, Istentől, aki mindig nagyobb a mi logikáinknál és számításainknál.

Ne felejtsük el azonban, hogy a szinódus csak akkor lehet a Szentlélek működésének tere, ha mi, résztvevők apostoli buzgóságba, evangéliumi alázatba és bizakodó imádságba öltözünk.

Az apostoli buzgóság nem engedi magát megfélemlíteni sem a világ kísértéseitől, melyek ki akarják oltani az emberek szívében az igazság fényét, kicsi és múlékony fényekkel helyettesítve azt, sem néhány ember keményszívűségétől, akik jó szándékuk ellenére eltávolítják az embereket Istentől. „Az apostoli bátorság azt jelenti, hogy életet viszünk másoknak, nem pedig azt, hogy keresztény életünkből emlékmúzeumot hozunk létre” (Homília a Szent Márta-házban, 2015. április 28.).

Az evangéliumi alázat azt jelenti, hogy félre tudjuk tenni saját szokásainkat [konvencióinkat] és előítéleteinket, hogy meghallgassuk püspöktestvéreinket és beteljünk Istennel. Az alázat azt jelenti, hogy nem mutogatunk ítélkezően másokra, hanem kinyújtjuk feléjük kezünket, hogy felemeljük őket anélkül, hogy valaha is jobbnak éreznénk magunkat náluk.
A bizakodó imádság a szív tevékenysége, amikor megnyílik Isten előtt, amikor elhallgat bennünk minden zaj, hogy meghallhassuk Isten szelíd hangját, aki a csendben szól hozzánk. Isten meghallgatása nélkül szavaink csak nem tápláló, üres szavak lesznek. Ha nem engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket, az összes döntésünk csak „díszlet” lesz, amely ahelyett hogy felmagasztalná, elfedi és elleplezi az evangéliumot.

Kedves testvérek!

Miként mondtam, a szinódus nem parlament, ahol ahhoz, hogy egyetértésre vagy közös megegyezésre jusson az ember, tárgyalni, alkudozni vagy kompromisszumot kötni kell, ehelyett a szinódus egyetlen módszere az, hogy megnyílik a Szentlélek előtt, apostoli bátorsággal, evangéliumi alázattal és bizakodó imádsággal, hogy ő legyen az, aki vezet és megvilágosít minket, és aki nem személyes véleményeinket állítja szemünk elé, hanem az Istenbe vetett hitet, a tanítóhivatalhoz való hűséget, az egyház javát és a salus animarumot [a lelkek üdvösségét].

Végezetül szeretnék szívből köszönetet mondani Lorenzo Baldisseri bíboros őeminenciájának, a szinódus főtitkárának, Mons. Fabio Fabene őexcellenciájának, a szinódus altitkárának, Erdő Péter bíboros őeminenciájának, a főrelátornak és Mons. Bruno Forte őexcellenciájának, különleges titkárnak, továbbá a delegált elnököknek, a fogalmazóknak, a tanácsadóknak, a fordítóknak és mindazoknak, akik az egyházhoz való igazi hűséggel és iránta érzett teljes odaadással dolgoztak: szívből köszönöm!
Hasonlóképpen köszönetet mondok mindnyájatoknak, kedves szinódusi atyák, testvéri delegátusok, férfi és nő auditorok, tanácsosok, tevékeny és gyümölcsöző részvételetekért.
Szeretném külön is kifejezni köszönetemet az itt jelen lévő újságíróknak, és azoknak is, akik távolról követnek minket. Köszönet szenvedélyes részvételetekért és csodálatraméltó figyelmetekért.

Most tehát elkezdjük utunkat a Szentlélek segítségét és a Szent Család, Jézus, Mária és Szent József közbenjárását kérve. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: ANSA